A "fél" Nobel-díj az optikai szálon történő kommunikáció fejlesztésében elért erdeményért jár, míg a másik "fél" Nobel-díj a CCD (azaz CCD érzékelő lapka, mely a mai digitális fényképezőgépekben és kamerák többségében megtalálható mint fény-képzési eszköz) feltalálásáért.
A CCD-k nékül nem létezne digitális fényképezés, nem léteznének modern kamerák, nem volna Hubble űrteleszkópunk, s egyéb más területeken sem érhettünk volna el olyan eredményeket, ahol jelenleg tartunk.
Willard S. Boyle és George E. Smith amerikai kutatók 1969-ben fejlesztették ki a töltéscsatolás elvén működő képérzékelést, bár elsődleges feladata akkoriban még a mátrix elvű memória volt, de hamar kiderült róla, hogy az egyes csomópontok elektromos feltöltésére a fotonok is alkalmasak.
Érdekesség, hogy Eugene F. Lally, a Jet Jet Propulsion Laboratory-tól közzétett egy anyagot a digitális álló és mozgókép rögzítésének lehetséges módszeréről 1970-ben, amit fel is használtak az űrprogramokban. Ez indította el a digitális kamerák megvalósításának és elterjedésének lehetőségét. (A Texas Instruments munkatársai 1972-ben terveztek is egy masinát, de az soha nem lett megépítve.)
Az első megépített, működő digitális fényképező a Kodak mérnökének, Steven Sasson-nak szárnyai alatt jött létre 1975 decemberében, és 1978-ban nyújtotta be a találmányi hivatalba szabadalmát. A cége vezetősége nem igazán örült a sikernek, mivel legtöbb bevételük a filmeladásokból volt, ezért jó mélyre el is süllyesztették a megvalósult ötletet.
“A prototípusom akkora volt, mint egy nagyobb kenyérpirító, de a műszaki emberek imádták” – nyilatkozta Sasson. “Mivel nem használt filmet, a menedzsment reakciója annyi volt, hogy "Csodás, de ne mesélj róla senkinek.", nyilatkozta később a feltaláló. Egy másik kérdésre, hogy mikorra várható a termék fogyasztói piaci megjelenése, azt válaszolta: „Moore törvényéből kiindulva 15-20 év”. Nem sokat tévedett, az első kereskedelmi forgalomba kerül digitális fényképező, a Fuji DS-1P volt, 1988-ban. A súlya 3,6 kg volt.
Egy szupernyolcas kamera lencséjét kombinálta össze egy CCD-vel, aminek a jelét egy digitális voltmérő analóg-digitál átalakítójával alakította digitális jellé, amit a gép alsó felébe épített elektronika rögzített egy szabványos magnókazettára, mind a 100 sort, 23 másodper alatt (micsoda jó sorozatfelvételeket lehetne vele csinálni - a szerk.). A tápfeszültséget 16db NiCd akkumulátor biztosította. Ezt a 0,01 megapixeles képet tartalmazó kazettát egy speciális lejátszóba átrakva, ami a 100 sort 400 sorosra interpolálta, és NTSC videójellé alakította, amit már meg lehetett tekinteni egy normál TV készüléken, fekete-fehérben.
/Forrás: Konyha Miklós írásából/
